– Az illat útja, lélektől lélekig –

Keverednek – kavarognak bennem a képek, szavak, érzések, mint az illóolaj-lepárlóban a hatóanyag molekulák. Vártam, hogy idővel leülepedjen, kicsapódjon, aminek ki kell, elillanjon, ami repülni szeretne, hogy végül a lényeg megmaradjon. A lényeg, ami a szemnek láthatatlan. Akárcsak az illat, ami emlékezésre késztet.

Illatos utazáson vettem részt az Őrségben. Hegyhátszentjakab apró falucskába utaztam, hogy rátaláljak valamire, amire nem is gondoltam, hogy keresem, és ma már zarándoklatként, belső utazásként tekintek rá.

A rózsa édes illatemléke, százlevelű magenta színemléke, kecses szárának frissharmatos pattanó hangemléke, puhakönnyű, selymes szirmainak érintés emléke képek sorozataként pereg bennem, hogy összességében egységélményként tegyen boldoggá. A rózsa útja az illat útja, lélektől lélekig hatol. „Az illat minden teremtmény lelke.” A rózsa lelke ezúttal is megérintette az enyémet.

Hajnali fél hatos kelés, hatkor már a kertben eligazítás, mit hogyan tegyünk a virággal. Nem kell kesztyű, nem kell olló. És tényleg, még csak nem is szúr, ha tudod, hogyan nyúlj hozzá! Ahogy mindig, most is a hogyan a fontos. A kinyílt rózsafejet finoman a tenyeredbe veszed, és az ujjaiddal egy mozdulattal leszeded. Halkan, frissen pattan a szár, harmat hullik, kosár telik. Eszembe jut, hogy a világon van olyan ősi rózsaföld, ahol mindig, a mai napig is nők szüretelhetik a rózsát a kötényükbe szedve. Ilyen nőnek képzelem magam, a mozdulatomban egy vagyok most velük, a kötényükbe szedő rózsaszedő nőkkel, és csendes ujjongás tölt el. A varázslat, érzem, már úton van.

Közösen megtöltjük a lepárlót a leszedett rózsákkal a műhely félhomályában, s a csendes mozdulatokkal mindenki hozzáteszi a saját örömét is, míg végül megtelik az üst. Kémia indul. Halk áhítat, míg megjelenik az első csepp és beindul az illatos hidrolátum. Benne a rózsa olajként, viaszként és illatként él tovább.

Várakozásképpen, míg lemegy a teljes folyamat, jógázunk a reggeli nap fényében, a kert muskotályzsályákkal övezett, napos szegletében. „Gondolj arra, mit szeretnél, minek szenteled ezt a napot!” – hangzott az instrukció a légzőgyakorlatok között. Én az egységre gondolok, a lelkemmel való kapcsolódásra. Csukott szemmel érzem az elemeket magam körül, a harmatos füves földet alattam, a meleg simogató napfényt, friss levegőt az arcomon, hallom a madarak csivitelését. Mindeközben tudom, a tarkóm mögötti kis zugban érzem, varázslat zajlik ott bent a műhelyben a kopott téglák félhomályában, ahogy a Rózsa éppen átalakul. Varázsol. Önmagát egyik létből a másikba, engem egyik állapotból egy emelkedettebb, összerendezettebb állapotba. A varázslat megtörtént. Felemelt, (f)eltöltött. Túlcsordulok, a hála kigördül a szememből.

Szárnyalok az élménytől, hogy mindezt láthattam, csinálhattam, tapasztalhattam. A lepárolt hidrolátumot még egy ideig az üvegben ”szellőztetik”, nem zárják le teljesen. Érik az illat, ami menni akar belőle az megy, ami maradni akar, az marad. Így van ez az életben is, csak hagyni kell.

Maradtam volna még, nehezen akaródzott eljönni onnan. A kirándulásból hazafelé az úton egy jövő nyári utazást terveztünk, igazi bakancslistásat –  egyik álom szövi  a másikat. Budapestre érve pedig egy hatalmas dupla szivárvány fogadott minket a Szabadsághíd felett.

Ismét emlékezek, szavak nélkül merülök el a rózsa titkán, hogyan csinálja…? Egyet már biztosan tudok: a rózsa útja, az illat útja az én utam is.